Úton-útfélen

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú, akit úgy hívtak, hogy Jancsi. Persze biztosan hol volt, hol nem volt egy kislány is, akit pedig Jankának hívtak, és egészen hasonló kalandokat élt át, de én Jancsi történetét hallottam egészen biztos forrásból: a lágy tavaszi szellő súgta a fülembe, miközben a lábamat lóbáltam az árokparton.

Szóval úgy alakult, hogy Jancsi megszületett és nap mint nap nőtt, nődögélt, míg egy szép napon arra ébredt, hogy neki bíz’ világgá kell mennie.

Nem is sokat habozott Jancsi: a padláson talált egy ócska tarisznyát, az erdő szélén vágott hozzá egy jó kis mogyorófa botot és már ment is: mindegy, hogy hova, csak innen el!

Vígan szedte a lábait Jancsi, csak úgy porzott az utacska a nyomában. De kis idő múlva rá kellett jönnie, hogy nem is olyan egyszerű az a világgá menés. Ugyanis még a leghíresebb vándorok is megéheznek előbb-utóbb, nem beszélve a Jancsikról. Most, hogy rájött, nincs mit ennie, úgy érezte, hogy menten elszédül az éhségtől. Hiába csavargatta a fejét, hiába forgatta a szemét, nem talált semmi ehetőt.

És ekkor az út egyik kanyarulatában szembetalálta magát egy leánnyal. Jaj, de milyen leány volt az! Szőke hajába virágokat fontak, kék szeme úgy ragyogott, hogy elhomályosította a napot is, szoknyácskája vidáman ringott, ahogy lépdelt az úton, cipellője meg szinte nem is érte a poros földet, a hangja pedig úgy szólt, mint a csalogányé. Ráadásul egy kosárkát vitt a karján, ami telis-tele volt frissen sült pogácsával.

– Ó, szépséges tündér! Szánj meg engem, és adj egyet azokból a pogácsákból, mert most rögtön éhen halok – kiáltotta Jancsi szinte öntudatlanul.

– Nem vagyok én tündér, te bolond – kacagott a leány Jancsira.

– Szép dolog, mondhatom, hogy így kinevetsz egy szegény, éhes vándorlegényt – mondta

Jancsi fülig pirulva, s már indult is volna tovább, hogy megmutassa ennek a szépséges tündérnek, nem lehet vele csak úgy kukoricázni.

– Meg ne sértődj, te vándorlegény, már az első szótól – szólt utána a leány –, adnék én neked a pogácsából nem is egyet, hanem inkább kettőt, ha kitalálod a választ a kérdésemre! Persze, ha te inkább éhen halnál... – biggyesztette le az ajkát viccesen.

– Akármilyen tündér is ez a leány, csak nem hagyom, hogy kinevessen! – gondolta Jancsi és összeszedte magát.

– Megválaszolom én neked azt a kérdést, te kevély tündér leány, nem is a pogácsáért, hanem, hogy lásd, kivel van dolgod! – mondta aztán hangosan.

– Jaj, ne mind kakaskodj annyit, te legény, hanem ülj ide szépen mellém a fűbe és hallgasd:

Ismerünk egy magas fát,
Rajta épp tizenkét ág,
Négy fészek mindegyiken,
Hét tojás a fészkekben.

– Na, mi lehet ez?

Törte a fejét Jancsi, törte. Már-már azon volt, lehet, hogy jobb lenne mégis megfutamodni, amikor is hirtelen a fejéhez csapott:

– Hogy is nem jöttem rá azonnal: ez az év, a hónapok, a hetek és a napok!

Megörült ennek a leány, örömében táncra is perdült:

– Kitaláltad, hát persze, hogy kitaláltad! – énekelte, aztán odaadta a két legszebb pogácsáját Jancsinak, majd integetve folytatta az útját.
Jancsi pedig elmajszolta a nyereményét, és imigyen szólva lépett az ösvényre:

– Hogy tündér volt-e vagy sem, azt nem tudom, de hogy ilyen finom pogácsát még nem ettem, az már egyszer biztos!

Ahogy bandukolt Jancsi az ösvényen, keserves zokogásra lett figyelmes. Egyszerre csak egy zöld ruhás emberkét látott egy nagy, mohos kövön ülni, hatalmas szalmakalapban, melybe egy gyönyörű pipacs volt tűzve. Ez az emberke sírt olyan hangosan. Jancsinak azonnal megesett a szíve rajta, mert igazából nagyon jószívű volt.

– Miért óbégatsz olyan nagyon? – szólította meg az emberkét.

– Mert elvesztettem a tűmet – szipogta az emberke, és még keservesebb bömbölésbe kezdett.

– Jaj, nehogy már ezért itasd az egereket! – kiáltotta Jancsi – Gyere velem, szerzek én neked egy másik tűt, sőt akár tízet is! – mondta bátorítólag.

Hanem az emberke ettől még jobban rázendített:

– Azt nem lehet, mert ez az én drága atyai nagynénikém egyetlen kincse volt, aminek nincs párja az egész földkerekségen, és amit nekem adott, és ami most elveszett!

Erre már Jancsi is kíváncsi lett és hosszasan kérlelni kezdte az emberkét, hogy legalább árulja el, mitől olyan különleges az a tű. Addig unszolta a zöld ruhás emberkét, míg a végén az kihúzott a nadrágja zsebéből egy abrosznyi csíkos zsebkendőt, trombitálva belefútta az orrát, és még kicsit könnyes szemmel belekezdett a tű csodájának a mesélésébe:

– Ez nem akármilyen tű ám! Színaranyból van, az igaz, de az értékét nem ez adja! Ez a tű csoda dolgokra képes: mindent össze lehet vele varrni, ami korábban összetartozott, de valamiért szétszakadt. De ne csak arra gondolj barátocskám, hogy a fára mászás közben kiszakadt nadrágodat varrná meg! De nem ám! A szétszakadt barátságokat, az elromlott házasságokat, az örökharagokat, az apák és fiaik közötti összeveszéseket tudja megjavítani! Sőt, egyszer még egy királyt és a népét is sikerült kibékítenie a nagynénikémnek ezzel a tűvel! Úgy ám!

– Hej, de jó lenne nekem egy ilyen tű! – sóhajtott Jancsi, miközben lekuporodott a fűbe. De a következő pillanatban nagyot kiáltva ugrott a magasba, mert a tomporában ott csillogott az arany tű.

– Megvan, megkerült – kiáltozott a törpe, amikor boldogan, de nem túl óvatosan kihúzta a tűt.

– Köszönöm, drága barátocskám, hogy megtaláltad a csoda tűmet! Nem marad ám el a jutalmad! Tudd meg, hogy az, akit ez a tű véletlenül megszúr, az a szerencsés képes lesz, hogy a világban lévő viszályok miatt szétszakadt dolgokat megjavítsa! Köszönöm, köszönöm – kiabálta a törpe, miközben vidáman elugrándozott.

Egyszer csak azon vette észre magát Jancsi, hogy besötétedett, hideg lett, és az erdő is, melyen keresztül az útja vezetett, félelmetes zörejeket hallatott körülötte.

– Be kell kéredzkednem valahova éjszakára, hátha még valami vacsorát is kaphatnék!

Miközben ezen gondolkodott, észre is vett egy kicsi világító ablakot a sűrűben.

– Egy életem, egy halálom, bekopogok! – gondolta az ajtóban.

– Adjon Isten szép jó estét! Befogadnának egy szegény vándort éjszakára? – köszönt jó hangosan a küszöbön.

A házikóban egy nagyszakállú öregember üldögélt. Bozontos szemöldökétől alig látszott a szeme. Nagy, kérges kezében egy hatalmas bugylibicskát tartott, amivel valami fadarabot farigcsált. Sűrű füstöt eregetett a pipájából, miközben lassan végigmérte Jancsit tetőtől talpig, majd öblös hangján lassan így szólt:

– Befogadlak én, drága fiam, már hogyne fogadnálak be. Nem is egy éjszakára. De ára van ám ennek! Álló esztendeig kell szolgálnod nekem, el kell végezned mindent, amit mondok neked! S akkor kapsz kosztot meg kvártélyt, s ha meg leszek elégedve veled, még fizetséget is a végén. Jó lesz-e?

Elszontyolodott erre Jancsi. Nem úgy képzelte ő a világot látást, hogy egy esztendeig egy sötét erdő közepén egy nagyszakállú öregember parancsai szerint ugrándozzon. Ő kalandokat keresett, hogy minden nap új városba érkezzen, csodákat szeretett volna látni meg világszépe királykisasszonyokat.

De mit volt mit tenni, ha nem akart visszamenni a barátságtalanul sötét és hideg erdőbe étlen-szomjan, kötélnek kellett állnia.

Másnap kora reggel már keltegette az öreg Jancsit. Alig hogy megették a túrós puliszkát, már menni kellett az erdőre fát vágni. Az öreg csak csóválta a fejét, ahogy elnézte, hogyan áll a fejsze meg a fűrész Jancsi kezében. Aztán szépen megmutogatta neki a favágás csínját-bínját.

Ezután a patakra kellett mennie, ahol az öreg hidacskát kellett megreparálni. Utána az állatokat kellett ellátnia. Az öreg elmagyarázta, mire van szüksége a lábas jószágnak, mire a baromfinak, hogy ad tejet a tehénke, hogyan kell a lovacska szőrét fényesre kefélni.

Este sem volt nyugta Jancsinak: az elszakadt halászhálót kellett kijavítania. Azt gondolhatnátok, hogy milyen nehéz sorsa lehetett szegénynek. De Jancsi nem így érezte ám, mert a nagyszakállú öregember megtanította dolgozni:

– Tudod, drága fiacskám, semmilyen munka sem szégyen, ha megtanuljuk, hogyan kell végezni. A legegyszerűbb dolgoknak is megvan a szépségük, ha felfedezzük a mesterfogásait. De hogy ezt megtalálhassuk, nem szabad szégyellned kérdezni. És ha már ismerjük a mesterfogásokat, ha a kezünkben van, akkor pedig nekünk is tovább kell adnunk, amit megtanultunk!

Ilyeneket mondott az öreg Jancsinak, míg aztán a harmadik este is elérkezett.

– Drága fiacskám! Nálam három nap az esztendő. Derekasan szolgáltál, nem kényeskedtél, amikor a munka végét meg kellett fogni, tanultál is eleget. Megkapod a fizetséget is, amit megígértem neked!

– Fogd ezt a fabatkát! Megtanultad megkeresni a fizetségedet, tanuld meg ezután jól elkölteni is! Ha megtalálod azt a dolgot, amire tényleg nagy szükséged lesz, vedd elő, és pontosan annyit fog érni, mint annak a dolognak az ára! De ha elkótyavetyéled ostobaságokra, akkor aztán felkopik az állad!

Jancsi megköszönte a nagyszakállú öregnek a hozzá való jóságát, és reggelre kelve tovább indult.

Ment, mendegélt Jancsi az úton. Igencsak megszomjazott, mivel erősen tűzött a nap a fejére. Nagyon megörült hát, amikor meglátott egy asszonyságot a mezőn.

– Adjon Isten jó napot, néném asszony! Ugyan segítene-e rajtam egy kis vízzel, mert igencsak megszomjaztam az utamon?

– Adok én jó szívvel annak, aki ilyen szépen kéri, de neked kell kiválasztanod, hogy melyik edényből kérsz! – azzal rámutatott egy csodás arany serlegre meg egy egyszerű agyagkorsóra.

– Hű, milyen szép ez a kehely, biztosan nagyon előkelő dolog volna inni belőle – morfondírozott Jancsi –, de mi van, ha reggel óta áll itt a napon? Akkor tán már föl is forrt a víz benne. Legyen inkább a korsó! Egyszerű edény, de ha hidegen tartja magában a vizet, az mégis többet ér nekem most.

– Okosan választottál! Látom olyan legény vagy, akinek helyén az esze. No, de én is kérnék tőled valamit cserében.

– Szívesen megteszem, ha tudom, kedves néném asszony – felelte a legény.

– Van nálunk egy csudaforrás, aminek a vize heted-hét országra híres. Hát ez a forrás a minap elapadt. Ki tudnád-e tisztítani, hogy újra legyen vize?

Jancsi nem sokat teketóriázott, hanem egy-kettő munkához látott. Elgörgette a köveket, kiszedte a leveleket, irtotta a bozótot. Csalán csípte, tüske szúrta, kavics horzsolta, de láss csudát, estére újra csörgedezett a víz a forrásban!
Megörült ennek az asszonyság, körbesétálta a forrást, a tavacskát, és be sem tudott telni azzal, hogy milyen széppé varázsolta Jancsi. Aztán hozott egy szép kulacsot, telemerte a forrás vizével, és Jancsi nyakába akasztotta.

– Nagy örömet szereztél nekünk, hogy ismét használhatjuk a forrást! Ajándékul fogadd el és vidd magaddal ezt a vizet, te legény, mert ennek a tiszta forrásnak a vize majd felfrissít az egész utadon! Vigyázz rá, gazdálkodj vele ügyesen, de ha szomjazóval találkozol, akkor adj neki bőségesen! Ha így teszel, akkor kitart, míg meg nem érkezel!
Megköszönte Jancsi az ajándékot, és búcsút intett az asszonyságnak, aki még sokáig integetett neki keszkenőjével.

Egyszer csak Jancsi egy keresztúthoz érkezett. Sok útkereszteződést látott már, de ilyet még sohasem. Egy dombocskán egy kereszt állott. A tövéhez meg egy táblát tettek:

„Vándor! Ha idáig jutottál
pihenj meg egy ideig!
Ülj le a tövembe,
hogy erőt gyűjts!
Nézz vissza, hogy lásd,
honnan jössz és mit hozol magaddal!
Nézz előre, hogy tudd,
hová szeretnél jutni és mire van szükséged ehhez!
Nézz fel, hogy utadhoz
áldást kaphass és menj békével!”

Jancsi így is tett.

A szellő azt már nem tudta megsúgni, hogy merre indult tovább, de abban biztos volt, hogy ez után már nem tévedt el többé. Én pedig biztos vagyok abban, hogy Janka is szerencsésen megérkezett az útja végére.
Aki meg ezt nem hiszi el, az fogja a tarisznyáját, vágja a botját és keresse meg őket!